Ezt a könyvet a férjem miatt kezdtem el olvasni, mert ez az egyik kedvenc könyve. Tény hogy Dan Brown jól felépített könyvet írt. Tény hogy jól ír, és olvastatja magát a könyv. De az első pár oldal után majdnem félreraktam. Nem szeretem mikor valakiknek a hitét, egy egyházat ilyen módon kritizálnak. Mert szélsőséges, és teljesen kiforgatása az egésznek. Persze mindenütt vannak rossz emberek, mindenütt vannak félresiklott gondolatok, életek. Ahogyan biztosan akad a katolikusok között is. De az biztos hogy ez az ember sosem hitt még semmiben, és nem is találkozott olyannal, aki tényleg. Különben nem így írta volna meg az egyes karaktereit.
Amiért viszont elkezdtem olvasni az az volt, hogy ez végülis egy krimi volt, álmisztikumba csavarva, tehát kellett hogy legyen ésszerű megoldása, amire akár rá is jöhetek :) És ez hajtott előre, hogy vajon mikor jövök rá, hogy ki áll az egész mögött. Az világos volt számomra, hogy itt valami pap lesz a bűnös, valami Isten nevében garázdálkodó vagy egy gyerekkorában elnyomott, megalázott, megkínzott gyerek. Ilyesmire gondoltam. Mert nem véletlen az Illuminátus téma. Viszont innentől kezdve sok mindent kétkedve fogadtam, hogy vajon mi a valóság az egészből, meg mi nem.
Az antianyag és tárolása igazándiból egy vicc :) Az elmélet oké, de a kivitelezése, meg hogy hogy jöttek rá a tárolásra mikor minden anyaggal való érintkezéstől robban ;) Kicsit non-szensz.
Elég hamar, kb a könyv felénél rájöttem, de maga az írás miatt, hogy itt nincsenek sokan a háttérben. Csak 1 bent és 1 kint. Ez volt az elméletem. Bent muszáj volt valakinek lennie, mert kellett hogy legyen tudás a háttérben, a régi Illuminátusokról, elméletekről, könyvekről, átjárókról, és nem utolsó sorban valakinek segítenie kellett bentről. Amit olyan könnyű elfelejteni, hiszen valahogy "kijutott" a négy bíboros.
Így csak várnom kellett, hogy mikor bukkan fel a bizonyos pap, vagy valami más katolikus, aki az egész mögött áll. Miután megvolt a személy, már az indok is többé kevésbé körvonalazódott. Jó nem találtam ki a konkrét történést, mert szerintem az is kicsit hm, kiforgatása az egyháznak, és a ténykedésének és gondolatainak. És az emberek szeretnek ilyet olvasni. Szeretik, ha lehet mutogatni a papokra, hogy aha van köztük egy pedofil, pedig mindenhol van egy.
Dan Brown trükkösen megpróbálta tévútra vezetni az olvasót, de igazándiból szerintem ez is számomra azért volt tök átlátszó, mert mindenki figyelmen kívül hagyott egy halom apróságot, mint hogy hogy jutottak ki az említett bíborosok, hogy Kohler tolókocsis, Vetra naplója melyet Kohler visszazár, és hogy ő maga pap is volt, a carmelengo gyerekkori története, rengeteg apróság. Mind ugyanabba az irányba mutattak.
És bár Dan Brown szerintem végül szépen zárja le a törénetet, ott marad a misztikum is, hogy tán mégis van Isten és tán mégiscsak helytálló ez a hely, és életek. A bíborosok végső viselkedése, hogy rábizzák Langdonra, hogy kiteregeti-e a szennyest vagy sem, és hogy kit választanak végül pápának. Igen, szerintem ilyenek a papok ott. 99%-uk biztosan ilyen. Nem őrült elmebeteg fanatikus, aki a világra akarja erőszakolni a dolgait.
Egyébként sok jó meglátás is volt a bűnös gondolatmenetében. A tudomány szép és jó, de egyre újabb és újabb kérdést vet fel, és nem cáfol meg tulajdonképpen semmit. Arról nem is beszélve, hogy önmagában segédlet nélkül az emberek általában rosszra használják azt amire rájönnek. Lehet szidni a katolikus egyházat, hogy útmutatást akarna adni az élet dolgaiban, hogy mi jó, mi rossz, hogy használjuk, de szerintem ez egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy jó emberek legyünk, és a világ szép maradjon.
Ami viszont szerintem szomorú ebben a könyvben, hogy gondolom Dan Brown még jobban feltüzelte emberek egyházellenességét, pedig ez csak egy jól kitalált krimi, néhány tényre, és vélekedésre alapozva.
Szeretem Szabó Magdát erre kellett rájönnöm, így felnőtt fejjel is. Gyerekként, talán természetesen is :) az Abigél volt a kedvencem, amit többször elolvastam, odahaza a szüleim házában az ablakban ülve, és kifele bámulva.
A Katalin utca viszont nem könnyű könyv. Az eleje totál zavaros, azt sem értettem ki kivel van, kiről van szó. De gondolom ez volt a cél, a rébuszokban beszélés. A történet nem egy boldog történet. Egy régi utca, ahol több család együtt élt, ahol megtörténik egy tragédia, ami egész életükre kihat.
Buta döntések sorozata, boldogtalan életek. Fontos az embernek a gyerekekkora, hogy hol nőtt fel, de semmi értelmét nem látom olyan emberhez feleségül menni akit egyszer szerettél de már nem. Csak a közös emlékek, a régi miatt. Inkább meg kéne tanulni feldolgozni az embernek bizonyos történéseket, hogy jóvá válhasson végül az élet.
Sajnáltam Henriettet, a bolyongását, ahogy ő is próbál visszakapcsolódni, mert az élők nem engedik el.
Elvont gondolkodásmódja ellenére is, és hogy komoly odafigyelést és koncentrációt igényelt a könyv, nekem nagyon tetszett. Ez az író stílus mindig is tetszett nekem. Mindig is szerettem ha az emberek érzelmei, gondolatai ennyire végig vannak játszva.
Sajnáltam Irént, hogy ő volt a jó lány, mégsem őt szerették igazán. Pedig mindent megtett, mégha nem is célzattal, szándékosan.
Szerettem a kis szeretelen Blankát. A vidám, és érző szívével. Amit a komoly nővére oly sokszor mennyire nem értékelt.
Bálint pedig rémes volt. Sajnálta magát a végtelenségig, én viszont annyira nem tudtam sajnálni.
Én ennyire nem tudok egyébként házakhoz, helyekhez ragaszkodni. Sok helyen éltem már, sok helyet igazán az otthonomnak éreztem, volt amit nem. De akkor sem ez határozta meg az életem. 7 éves koromig egy kicsi lakásban laktunk a szüleimmel. Sokszor eszembe jut, onnan akár más gyerekek, de nem vonz állandóan. Jó felpillantani a 7. emeletre, ha arra járok. A házunk ahol most is laknak a szüleim, oda is fura visszamenni, nem érzem már a sajátomnak, a szobám átalakult. Sok barátság kötött oda, de azok is már jó távoliak, max facebookon ismerjük egymást, és néha kommentelünk a másikhoz. A sok albérlethez ahol eleinte laktam nem sok minden köt. Emlékek, történések. A Dunakeszis házat nem igazán éreztem sosem az otthonomnak, nem tudom miért. Talán mert nem akartam odaköltözni. Talán mert nekem sok szempontból macerás volt. Aztán az albérlet, na ott igazán otthon éreztem magam. Bár albérlet jellege miatt nem lehetett akárhogy rendezni, és a képeim csak sorakoztak a falnak döntve, de mégis szerettem ott lenni, pedig zajos volt, és büdös, poros. Pedig rossz emlékek is fűzödtek oda, betegség, egyedüllét, sok sírás, skype, csőtörés, kínlódás. De egy másik dimenziójában az életemnek meg mégis boldog voltam ott. Ennek ellenére ott sem szívesen laknék újra. A poros, zajos része nagyon nem vonz már. Ahol meg most lakok? Hát ezt kimondottan nem érzem otthonomnak... de ez egy hosszú történet. Remélem egyszer nem itt fogok lakni, hanem egy másikban, ahol a hely miatt is boldog vagyok, mert már végre nem kötődik senkihez, meg az emberek miatt is, akikkel együtt élek.
Ezt a könyvet még jó régen megvettem. Tetszett amit írtak róla, mégis elég nehezen olvastam ki. Valahogy erőltetettek voltak a párbeszédek, az érzelmek. Nem éreztem úgy, hogy akár ez igaz is lehetne. Jó tudom, sellő, meg tündérek voltak benne, de ettől eltekintve olyan érthető jellemek és érzelmek kellettek volna.
Elel tiszta béna volt, én nem is tudom van-e ilyen szerelem, és ennyi hullámvasút egy viselkedésben. Maga sem tudta mit akart.
Richárd is egy béna jellem volt, úgy értem ilyen kis semmilyen, aki végül mégis nagyot alkot. Vajon miért?!
Azaész nem szimpatikus, és bár elvárhatunk jellemváltozásokat egy embertől (sellőtől), de azért kicsit értelmetlen és zavaros volt az övé.
A végére azért már egész érdekes volt, bár szokás szerint már a legelején tudtam ki az áruló. Na hát van ennek egy második része is, de nem tudom eldönteni, hogy egyelőre érdekel-e. Nem igazán varázsolt el, és nem igazán érzem a vágyat, hogy folytassam. Majd ha egy nagyon kis egyszerű történetre vágyom, majd akkor.
A borító viszont tetszik, pedig elég egyszerű.
Ez a sorozat három részes, azonban csak kettő van meg nekem. Valami akciók alkalmával szereztem, valami 2+1 akcióban. Sokan dícséréték, és már régóta szerettem volna Fábián Jankától olvasni valamit. A kötetek vékonykák, nagybetűsek, szellősek, pont jónak tűnt egy kis üdítő romantikus olvasmánynak.
Az első pár oldal után lebilincselt. Nem tudom mi a titka, pedig egyszerű, relatíve kiszámítható történet. Tudtam ki lesz Emma szerelme, bár teljesen sokkolt a tény, hogy képesek a múlt fényében ők együtt élni. Az is fura volt számomra, hogy azt a régi történetet Emma képes megírni is, és mint írónő, azzal futni be fényes karriert. Emma egy fantasztikusan értékes nő szerintem. Az anya már jóval kevésbé volt az. Nem szeretem az arongáns szépségeket, akik aztán ezen jellemzőjükkel kísértik végig egész életüket, és esnek rengeteg buta hibába. Nem tudom, hogy van-e férfi aki ilyenkor a második nőt tudja-e igazán szeretni, hogy valóban azt kapja Emma ami jár neki. Gábor nagyon szereti, de vajon soha nem jut eszembe ha Emmával van Emma édesanyja? Én belehalnék Emma helyében már a gondolatba is, hogy esetleg igen.
Az életük ennek ellenére végül jól alakul. A történelmi dolgokat végigkísérhetjük a könyvön, de tényleg csak olyan mértékben, ahogy egy átlagos család életébe beszivároghatott. Tetszett hogy mennyi gyereket vállalnak, hogy milyen jól nevelnek. 3 fiú és 1 lány. Szép család.
A második részben felnőnek a gyerekek, az ő életük folyik leginkább tovább. A szép nevelés ellenére szomorú, hogy más külsö befolyások hova tudják terelni a jó gyerekeket, és hogy hiába bánják és értik meg rossz cselekedeteiket. Az egyik régi vőlegény bosszúhadjáratát sem értem. Nem Emma tehet arról, amiket ő tett, és amibe belesodródott. Miért Emmán és családján akar bosszút állni? Szánalmasak néha az emberek.
Nagyon megviselt az egyszerű történetvezetés ellenére is, ami Péterrel és a feleségével történik, hogy milyen könnyen félresiklanak dolgok, és ahelyett hogy néha nem a szívünkre hanem az eszünkre kéne hallgatni és fordítva, csak nehéz mindig a megfelelőt megtalálni. Tamás boldogsága sok dologért kárpótolt. Öcsi pedig nem igazán találja azt hiszem a helyét még, pedig jóravaló fiú, aki mindent megtesz a családjáért. Éva szerelme, a háború idején, a röpke boldogságért is megérte. Azért remélem hogy végül így is megtalálja az örömöt az életben. De ez a harmadikban derülne ki azt hiszem, ami még várat magára hogy elolvassam. Majd megnézem könyvtárban meg van-e.
A borítók tetszenek, itt is örülök, hogy végigkíséri a sorozatot ugyanaz a stílus.
Ez a könyv nagyon jó volt, és nagyon felzaklatott. Amióta gyerekeim van, azóta pláne nem bírom ha gyerekekkel történnek valami rossz dolgok.
A könyv egy egész napot ölel fel, és fokozatosan bontakozik a kép ki, egyre jobban kezdjük megérteni a jellemeket, a szereplőket. Eleinte azt hittem, hogy a nő csak azért hagyta el a férjét, mert egyszerűen csak megunta. Még csóváltam is a fejem, hogy van két szép gyerekük, ők meg valami buta veszekedés miatt szétmennek. De aztán szépen sorban jöttek a régi emlékképei, történések. Amiktől egyere jobban sajnáltam a nőt, és hogy milyen rossz lehet hogy hogy hátráljon ki ebből az ember. És hogy ő is alapvetően mindig hitte a jót, hogy talán megváltoznak az emberek. Még akkor is a volt-férje miatt aggódott, hogy mit tesz a jövőjével, ha bemegy a rendőrségre. Pedig az az ember semmit nem érdemelt.
Ugyanakkor minden szereplő kicsit sérült volt. A politikus, aki bár szerette a feleségét, mégis úton-útfélen megcsalta, megpróbálta megcsalni. Nem értékelte ami adatott neki. A feleség, akinek talán nem is hozzá, hanem a fiához kellett volna hozzámennie. A feleség, aki úgy le tud nézni másokat, és nem értékeli azt a sok jót ami jutott neki. A poltikus előző házasságából született fia, aki lázadt minden ellen, de legfőképpen az apja ellen, aki soha nem akart pedig neki rosszat. És mégis milyen könnyen fanatikussá válik valaki, nem veszi észre, hogy ami mellé kiáll az nem is jó.
Aztán ott van az elkallódott tanár, aki amiért választja a tanári pályát meg sem valósul. Titokban teljesen más életet élve, bizakodva egy társban, aki mindig átveri. Pedig ő aztán biztos sok jót tehetett volna, nem kellett volna ragaszkodnia ahhoz amihez nincs értelme.
A nő, aki a két gyerekével furán boldogul. A lánya kamasz, lázad. Nem akar vele beszélni. Egyébként ez volt a legdurvább az egészben, hogy a fiatalok olyan csúnyán beszéltek a szüleikről. Így fognak az enyémek is majd egyszer rólam? Én sosem beszéltem így az enyémekről... A kisfiú, aki még oly kicsi, és oly anyás. És az iskola ahol megalázzák folyton ezt a gyereket. Aki méltósággal tűri. Ez a kisfiú volt azt hiszem a kedvenc szereplőm, talán ezért is érintett annyira mélyen ami vele történt végül.
Az első fejezetben eldördülő pisztolylövések tényleges lezajlását soha nem tudjuk meg. Csak a rendőrség elemzése alapján felvászolt lehetséges szituációt. Ami egyszerűen annyira borzalmas, annyira szemét aljas visszaélése a gyerekek feltétlen szeretetével, annyira beteg, és remélem az ilyen emberek a pokolra jutnak mind. És a végén ott van egy halvány kis remény, nem a kis kedvencemmel, neki már az nem jut, bár kérdés, hogy az a reménysugár jóva kecsegtet-e. Milyen élet lesz ezután. Hogy lehet ezt ép ésszel feldolgozni, mint a részeseinek, mint a távolról részeseinek. Az anya, aki oly messze van ekkor, bízik lányában, aki végülis a nem beszélések, lázadása ellenére nagyon szereti, csak tán még maga sem tudja.
Megrázó, egyszerűen rettenetesen megrázó. És oly buták vagyunk, mikor jóval korábban, jóval több jel utalt arra, hogy innen ki kell szállni. Mégsem időben történt meg. Hiszünk, bízunk az emberekben, a szeretetben, a szerelemben, a szülő gyermek kapcsolatban. Pedig néha mennyire nem szabadna.
És végetért a sorozat :(((( Utána meg csak a gondolatok meg az űr maradt. Tudom, ez egy gyerekregénysorozat :) De imádtam az elejétől a végéig. Valószínűleg pont az egyszerűségével ragadott magával, meg azzal, hogy akár én is lehettem volna ez a lány.
Nem azt mondom, hogy nem tudom kritizálni a könyvet, hogy valóban van-e ilyen vagy direkt volt a tökéletesen felépített világ :) De az ember valahol szeretné hinni, hogy igen, van ilyen. És némely dolgot meg megértek, hogy a történet miatt kellett, hogy így legyen.
Amik nekem úgy furák voltak, de gondolom a történet keresksége miatt kellett, és akár lehetett volna úgy is, hogy van egy halom másik osztálytárs is, akikről nem nagyon esik szó. De nagyon fura volt nekem, hogy van egy iskola, ahol osztályonként csak 12 diák van, és évfolyamonként 2 osztály. Van ilyen suli, gimnázium, ahova csak 100-an járnak? Tud ez a tanároknek elég munkát adni?
Lehet 2 végzős osztálynak csak bankettet tartani? És akkor mindig furcsáltam, ha Reni mondta, hogy volt olyan akit még sosem látott... az én suliban ez nem volt meglepő, hisz évfolyamonként akár 8 osztály is volt 30 fővel.... na mindegy.
Aztán nekem a szex kérdése tényleg tök fura volt. Fura volt, hogy Cortez még csak nem is beszél róla. Nem erölteti, mert olyan rendes. És előbb kitalálják, hogy együtt fognak albérletben lakni, mint hogy valami lett volna közöttük... szóval ez nekem olyan kicsit, hm... nem is tudom. Hiteltelen volt. Nem hiszem, hogy a mai fiatalok ilyenek lennének, még abban sem vagyok biztos hogy régen ilyenek voltak.
De ettől eltenintve nagyon jó volt, nagyon passzolt oda, hogy semmi szex jelenet, vagy részletek nem voltak. Igaz haragudtam arra, hogy Renit folyton lúzernek titulálták még a barátai is, pedig szerintem nem volt jogos. Ha mindannyian tudták, hogy Cortezzel egymásnak vannak teremtve, akkor legalább néha szólhattak volna, de azt ugye sosem tették... Persze kérdés jó-e beleszólni más dolgába...
Renit azért szerettem, mert én is ilyen parázós, lelkizős, hisztizős tudok lenni, a legapróbb hülyeségeken is. Nehezen hagyom ott én is a megszokottat.
Az érettségi rémálmát teljesen átéltem. Teljesen ugyanúgy voltam vele én is mint Reni, úgyhogy úgy izgultam, mintha én érettségiznék legalább :-D Néha egyébként a mai napig álmodok érettségivel, hogy ott állok, és tudom hogy megbukok, mert semmit sem tudok.
Örülök a nagyon jó barátságaiknak, és drukkolok, hogy így vagy úgy kicsit tartsák a kapcsolatot. Tudom nem fogják rendesen, de biztos hogy mindannyiuknak nagyon jó emlékek maradtak meg róla.
Sajnos már jó régen olvastam ki, és rengeteg gondolatom volt, ami most totál elfelejtődött. De biztos hogy még újra meg újra fogom olvasni egyszer-kétszer. Mert nagyon kedvencem volt. És talán a lánymnak is tetszeni fog egyszer :) Úgy örülök, hogy az összes részt megvettem.
A borító tökéletesen illik a sorozatba. Örülök, hogy nem szakították meg a stílust, amit sorozatoknál néha elkövetnek. Még arra lennék kíváncsi Meg Cabot milyen nyelven olvasta ezt a könyvet...
