Nagyon szórakoztatott ez e könyv. És tetszett az egész, a történet, ami elég hétköznapi, de mégis, és a befejezés. Ilyen életet szeretnék én is.
Még ha három gyerek után az ember lányának a teste már nem az igazi. Ha megviselik a gyerekkel töltött napok, bármily jó fejek is.
Jó volt olvasni a szívásait a főszereplő csajnak, minden anyát ezek aggasztanak, minden anya a más gyerekét egyszerűbbnek látja, mindenki utálja ha beleszólnak, hogy ők hogy csinálnák.
Szerettem azt, hogy az emberek végső soron nem változnak meg. Kicsit alakulnak, finomodnak, durvulnak, de mégis ők maradnak.
Azért is jó volt olvasni, mert mi sem vagyunk dúsgazdagok, nincs meg akármink. Várni kell egy csomó mindenre, magunknak kell egy csomó dolgot megcsinálni.
És annyira jó, mikor két ember szereti egymást, de túl tudnak jutni a mélypontokon! Szeretem az ilyen történeteket, reményre ad okot.
A borítója is bejön, mégha elég rózsaszín is :)
Jó lassan olvastam ki ezt a könyvet. Pedig jó volt, és nem is volt hosszú.
Fura dolog egy ilyen elképzelt földön kívüli háborúzás. Fura dolog, hogy valaki 75 évesen új testet kapjon, ami erősebb, és gyorsabban gyógyuló, mint a régi. És zöldes :)
Érdekes volt a gondolatmenet, hogy mit vált ki az emberben, ha más lényekkel keveredik háborúba, ha bármikor meghalhat, ha teljesen megfoghatlatlan, érthetetlen technikával szembesül. Hogyan lesz valakiből jó katona, ha előtte még csak köze sem volt ehhez a foglalkozáshoz.
De ami igazán jó volt ebben a könyvben, ami megragadott, hogy az embereknek mi hiányzott az előző, földi életükből. John Perrynek a felesége. Igen, a felesége, aki rengeteg éven át élt vele. Akit nagyon fiatal korától ismert, és 8 éven át élt nélküle, mert hamarabb meghalt, minthogy ő is elérte volna a 75 éves kort. Én is pontosan így szeretném szeretni a páromat, ilyen végeérhetetlenül, a szeretet, szerelem minden állomásával. Hogy valakinek a lelke ennyire közel álljon hozzám.
És a fura fordulat, a Különlegesek. Hogy mégis újra megtörténhet, avagy mégsem. Ő az, de mégsem ő. Feldolgozhatatlan lenne számomra azt hiszem. Hiánya és mégis ott léte. Remélem végül találkoztak még.
A borító meg nagyon bejön!
És ahogy nézem most, van folytatása! Éljen!
Felhívom a figyelmet, ez a bejegyzés SPOILER-t tartalmaz, csak az olvassa, aki olvasta, vagy tényleg tudni akarja.
Eléggé kiborított ez a könyv. Szeretem Jojo Moyes írásait, egyszerűen hat a lelkemre, beleélem magam, átérzem, kiborít. Régen bőgtem ennyire könyvön. De talán Jojo Moyes előző könyvén :)
Miről is szól ez a könyv. Van egy tolészékbe kényszerült 35 éves fickó, Will. Aki előtte menő gazdag ember volt, vagyis gazdagnak még mindig gazdag, aki habzsolta az életet, ezer helyen járt a nagy világban, hegyeket mászott, mindenféle extrém dologban benne volt. Olyan szinten lebénul, hogy csak az egyik karját tudja részlegesen mozgatni.
Én elhiszem, hogy ez borzalmas lehet. Elhiszem, hogy fogalmam sincs mennyire. Az ember marhára tudja sajnálni a szép és jó életét ami volt, de tudni kell feldolgozni azt is ha valami nem úgy megy ahogy szerettük volna. Elhiszem, hogy borzalmas lehet ha az embernek durva fájdalmai vannak, én sem kívánom magamnak. Ennek az embernek meg voltak. Nem kevés. És ő úgy dönt, meg akar halni, nem képes így élni az életét.
Ez szép és jó. De ugye mivel rokkant, nem képes igazán végezni saját magával. Ezért 6 hónapot ad a szüleinek, hogy velük legyen, aztán kész vége, elmegy egy helyre, vagyis elviteti magát a szüleivel, ahol végső soron átküldik a másvilágra.
A szülők reménykednek, hogy a 6 hónap alatt valami történik, hogy valaki meggyőzi, hogy így is érdemes élni. Jön egy lány Lou, aki a maximumot adja ennek a férfinek. Beleszeret pluszban, mert a személyisége olyan hatással van rá. De Willnek nem kell, vagyis nem elég ez. Pofán tudtam volna vágni az önző egoista, baromarcát. Mégis hogy gondolja ezt egy ember, hogy ha valaki öngyilkos lesz, és én épp hazaérek, akkor nem hívok mentőt, mert hogy hát ő döntése volt, ezt akarta, akkor megvárom míg meghal, és majd csak a hullaszállítókat hívom? Nem, erről nem szólhat senkinek a döntése. Nem segíthetek senkinek meghalni, még ha ő maga akarja is. Ezzel hogy ott ülök az ágyánál, mikor megkapja a halálos dózisú gyógyszert, tulajdonképpen hagyom elvérezni a felvágott ereivel.
Igen, ez van, valakinek nagyon rossz lapokat ad az élet. Lehet néha elviselhetetlen. Te magad, oké, tedd, vess véget neki, ha úgy gondolod. De másokat soha semmikor ne vonj bele. Mert ha szeretnek ez a baj, hogy úgyis megteszik neked. És ez aljas, önző, szemét dolog. Gyűlöltem Will Traynort. És pluszban még a pofátlan utóleveléért! Hogy a lánynak így sokkal jobb, mert ad neki pénzt, és abból vehet lakást, meg megvalósíthatja az álmait. Ja, tényleg hurra, marha jó. Én inkább lennék azzal az emberrel, akinek a lelkét szeretem. Az mindennél fontosabb. Még akkor is ha beteg és ápolni kell. Még akkor is ha időnként azt kívánnám neki, hogy haljon meg végre.
Úgyhogy én Lou helyében egész egyszerűen nem mentem volna Svájcba. Lou édesanyját teljesen megértem. Will haljon meg ha meg akar halni, de ne segédkezzen benne senki. Vagy ne így. Mert Will pl elégszer lett nagyon beteg. Mondjuk tüdőgyulladást kapott, amivel ha nem vitték volna időben kórházban meghal. Akkor miért nem tették ezt. Ha már ennyire ezt akarta. Csak fél nap csúszás és nem tudják megmenteni a kórházban.
A másik meg hogy azt mondták gyógyíthatlan, de ugyanakkor azt is mondták, hogy még évtizedekig élhet. Honnan, de mégis honnan a búsból tudhatná, hogy 10 év múlva nem lesz gyógymód? Hogy lehet így feladni? Hogy lehet nem is keresni a jót az életben? Csak azért mert sajnálod a rohadt gazdag fényűző előző életed.
Tudom, tudom biztos nem értem, hogy mindenkinek joga kell hogy legyen a halálhoz. De nem ezért kapta az ember az életét. Az élet egy ajándék. Ne dobja el senki sem!
