Gárdos Péter: Hajnali láz

Megint egy csodálatos könyv. Gárdos Péter tud írni, és nem is akárhogy. Teljesen magával ragadott a könyve, pár nap alatt kiolvastam. Rövid kis jelenetszerű darabokra bontva olvashatjuk a történetet, Miklós és Lili történetét. A helyszín 1945. Svédország. Koncentrációs táborokból szabadult betegeket ápolnak Svédország különböző kórházaiban. Miklóst újra halálra ítélik, 6 hónapot jósol neki az orvos. Azonban ő rendületlenül hisz, nem lehet ez a vég, nem lehet hogy csak ennyije van hátra. És annyira lelkes, és annyira optimista, és annyira átjön ez a sorok között, hogy aki olvassa az is egyre bizakodik, nem hiszi, hogy nem gyógyul meg. Minden alkalommal ahogy csinálják a röntgen felvételt, az olvasó egyre izgul, hogy igen na most, na már biztosan meggyógyult. És azok a levelek, amiket Lilivel vált. A rövid sorok, a kiemelt mondanivaló. És érzi az ember, ahogy egyre alakulnak, változnak az érzések. Megismerjük Miklós barátait, megismerjük Lili barátait. Sorra megszeretjük őket, vagy utáljuk őket. Szívünkhöz nőnek. Vajon mi lett a többiekkel?! 

Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint Miklós. A szépséges sorai, versei. A könyv, fantasztikus! Biztos hogy újra fogom még olvasni, mert ennek újra és újra van mondanivalója. És valahol olyan hasonlatos az életemhez. Mármint nem így a történet, csak bizonyos sorok itt, ott :) Pl hányszor gondolom én is valamiről, hogy majd jól megírom könyvben, aztán biztos sosem fogom :) De hátha egyszer mégis :)

A borító csúcs jó! Tökéletesen el van találva. A ráírt sorok pedig, Mamát meg Nagyit juttatják eszembe, ők írtak még ezzel a fajta írással.

Igen, és amit nem tudtam eddig, hogy Gárdos Péternek ez első regénye, filmrendező úgy egyébként, az ő nevéhez köthető pl a Szamárköhögés, és meg számos film.

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Valóban csodálatos kis mese :) Gyorsan elolvastam, mert annyira bejött a történet, az ahogy meg van írva, hogy nem bírtam letenni. Pedig tényleg csak egy édes kis mese. A Waverley kertről, és a Waverley lányokról, Claire, Sydney, Evanelle, Bay.... és a pasik, akik körülveszik őket. Meg ahogy szeretik őket :) Meg a fa, a fa aki dobálja az almákat ;) Meg az alma hatása. 

De bírtam a Clark család nőit is, akik szexuális teljesítményükről híresek :)

Persze azért elsősorban a Waverley lányok ragadtak meg, főleg Claire, aki minden növényhez ért, és tudja mi mire való. Van ami segít megőrizni a titkokat, van ami szófogadóvá teszi a gyerekeket, egy szóval mindenféle dologra jók. A növények ráadásul önálló életet élnek, váratlanul virágoznak, vagy ellepik a kertet. De ez is mindig jelent valamit. 

Evanellet is nagyon szerettem az ajándékaival, amit mindig adnia kellett valakinek, és nem lehetett tudni, hogy miért, mi célból kapja az illető. De mindig kellett vagy kellett volna :)

Én még a rosszabb karaktereket is szerettem és azt is, hogy vannak emberek, akik nem véletlenből vagy jobb híján választottak mást, hanem mert azt akarták. És ilyenkor szomorú, hogy van aki képes évekén át szorongani, mert gondol a párjáról valamit, ami pedig nincs is. Úgyhogy mindenkinek azt kívánom, bízhasson rendesen a szerelmében, hogy azért van vele, mert őt szereti.

Én is szeretnék egy ilyen varázslatos kertet :)

A borító passzol ugyan, de nem a kedvencem. 

És ahogy Viki is mondta, igen, rövidke volt, olvastam volna még belőle pár száz oldalt :)

David Nicholls: Egy nap

Nem voltam épp mostanában olvasós kedvemben, ezért nehezen indultam neki ennek a könyvnek. Ráadásul vastag, mégis mindig cipeltem a kocsiba, aztán nem olvastam, mert máshol járt az eszem. 

A történet Emmáról és Dexterről szól. Em és Dex, Dex és Em. Egyetemi végzésük napjától, egészen felnőtt 40 éves korukig. Minden évben egy napon megtudhatjuk hol tartanak az életükben, mely néha összefonódik, néha teljesen szétválik. Aki olvasta Cecelia Aherntől az Ahol a szivárvány végetér című könyvét talán vél felfedezni párhuzamot. Lehet ezért annyira el sem varázsolt ennyire. Amiért jobban tetszett az a vége volt, hogy teljesen végigkísérte őket amíg volt közös. 

Ugyanakkor nekem ez nem tartozik a legromantikusabb könyvek közé. Én nagyon sajnálom, hogy ilyenformán élték meg a kapcsolatukat, hogy itt ott és ennyi jutott, mikor mennyivel több lehetett volna. Egyébként mindkét szereplő elég emberi, nem mindig szerethető figura. Emma is morcos, és undok, és zsémbes tud lenni, míg Dexter bunkó, részeges, öntelt, seggfej. 

Aztán az utolsó 50 oldal előtt lesokkolódtam. Pedig tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy egyikükkel meg kell történjen. Ettől lesz a sztori más mint a többi. És az utolsó 56 oldalt végigbőgtem. És ilyenkor sajnálom nagyon hogy csak ennyi jutott. Hogy miért nem merik az emberek néha hamarabb felvállalni az érzelmeket? Bár lehet hogy akkor meg megint máshogy alakulna? Máshogy szúródna el? Nem tudom. De legalább kicsit boldogok lettek, mindketten, és ez jó :)

A borító nem lett a kedvencem. Egyik szereplő sem lett a kedvencem igazán. De mégis, azért nem  volt olyan rossz ez a könyv. Jól visszaadta az életet, a gondokat, nehézségeket. A gyerekezés is kellőképpen nehéz, negatív formában volt leírva, amilyen néha tényleg.

A könyvből persze filmet is csinálnak. Soká lesz ez még magyarul. Trailere már van, de ahogy elnézem néhol azért változtattak a sztorin ;) De a szereplők nagyon jónak néznek ki.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter

Ez a Gádonyi Géza is tudott valamit. Tud írni rendesen, és a történet is annyira emberi. Az "epekedés végtelen éneke" Ábel és Eszter története. Ilyenek vagyunk emberek, így döntünk legtöbbször ahogy ők. Felismerem az összes érvüket, az okokat, a miérteket, a hogyanokat. Tudtam, hogy így fog alakulni és végződni a történet, tudtam, hogy mikor melyik döntést hozzák meg. Tudtam, hogy mit tesznek, és mindig a legfájdalmasabbat választották. Annyi keresztút lett volna, sosem éltek vele. És jól döntöttek vajon?! Nem vagyok benne bizonyos. Érvekkel alátámasztották döntéseiket, de vajon az érvek helytállóak voltak?! Megérte olyan dolgokért feladni a szerelmet, amik aztán nem is biztos, hogy megérték.

És miért tették ezt? Miért választották ezt? Lehettek volna boldogok! De így sosem voltak. Egyikük sem. Semelyik időszakukban.
Az utolsó fejezet... állítólag az sok kiadásából a könyvnek ez és az előtte lévő fejezet kimaradt. Pedig ez a lényege az egésznek. A végső felismerés, hogy hova jutottak. Szóval végigbőgtem a végét, a fényképek, a szivartálca, a régi bútorok, könnycseppek a szempillán... Eszterkém... Ábelkám...