Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Teljesen Anna Gavaldás volt. És én ezt a típusú könyvet nagyon szeretem. 150 egynéhány oldal, de mégis fel-felröhögtem rajta. Az ember magára ismer benne, vagy ha nem is magára, hát az emberekre. Olyan igazi. Olyan valós. 

Csak olyan rövid volt. Direkt lassan olvastam, nem zavartattam magam, hogy reggel a munkába menet nem végeztem vele. Valamiért szeretem húzni Anna Gavalda könyveit. 

Nem tudom, hogy a rövidsége miatt vagy miért is, de tényleg rövidnek éreztem. És mintha hiányozna belőle valami. Pedig benne volt a lényeg. Egy utolsó közös önfeledt nap a testvéreknek együtt. Egy nap amikor jól érzik magukat, amikor megint csak egymásnak vannak. Mint gyerekként. Rövid volt, de mégis annyi, de annyi mindent megtudtunk a négy testvérről.
Azért annyira jó lenne, ha ennyire komolyan jótestvérek lennénk a tesóimmal. Mármint értem ez alatt, hogy szerintem jó tesók vagyunk, de hogy mégsem a testvéreim a barátaim. Itt ők barátok is egyben. Nem tudom, hogy nálunk miért van az, hogy vannak a barátaim, akiknek mesélek, és csak egy részét tudja a családom, a testvéreim. Nem mindent, és nem is feltétlen olyan részletesen. 
Régen, jó régen, még B-val azért volt ilyesmi köztünk, emlékszem, hogy a nyári szünetben papíron levelezve beszéltünk meg dolgokat :-D Én írtam egy papírra, bedugtam az szobája ajtaján. Aztán ő írt, és visszadugta. És így beszéltünk meg fontos dolgokat :-D Szerelmeket, gondokat, problémákat. Bár azt hiszem, hogy úgy rémlik, mintha inkább az enyémeket beszéltük volna, B kevesebbszer mondott el dolgokat. Még mindig B-val beszélek legtöbbet. 
I-val ritkán, és általában vele akkor ha tényleg gond van. Ha valami tök komoly. Ha valami nagyon komoly, és fontos.
Cs-vel meg olyan nagy a korkülönbség köztünk, hogy nem is emlékszem, hogy nagyon nagyon komoly dolgokat megbeszéltünk volna. Kivéve egyszer :) És akkor is leveleztünk :) Úgy látszik ez már csak így van velem :)

Azért jó volt a könyv. Kivételesen idézek is :)

"Egy táskában...
Az összes puszi, amit még mindig el akartunk fojtani. Az összes szívecske, elzárva a slusszkulcs és a csekkfüzet mellé."
Üzenet egy apának, amit soha nem fog megkapni :( A gyerekek szeretete, ami mindvégig kitart, bárhol is legyen. Amit lehet, hogy soha nem mondtak ki, még akkor sem mikor lehetett volna...


"Mert az élet, végül is, mégiscsak egy blöff, vagy nem?" De. Pontosan.

Marian Keyes: Van valaki odaát?

Erről a könyvről elég nehéz írni, anélkül hogy spoiler ne lenne belőle.
Nem is tudom honnan kaptam kedvet a könyvhöz, mert az biztos, hogy egyáltalán nem tudtam, hogy mi kerekedik ki a könyvből.

A főszereplő Anna Walsh, és ott kezdődik a történet, hogy Írországban lábadadozik komoly sérülésekből. De egyre menne csak vissza New Yorkba, szerelméhez, akit látni akar. Ahogy visszaér New Yorkba, emailekkel, telefonokkal bombázza, ha meglátja az utcán legszívesebben utána szaladna és kíváncsian vártam, hogy mi kerekedik ki ebből, miért ilyen kitartó Anna, holott egyértelműen elhagyták. 

Nekem nagyon bejött a könyv. Furcsa volt nyomon követni Anna vívódását, hogy hogyan próbál kapcsolatba lépni szerelmével, és hogy ő miért nem kommunikál vele. Hogy hogyan nem tudja elfogadni, hogy egyszer vágyik rá, máskor dühös, és nem bocsát meg. Hogyan kapaszkodik a lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötletekbe is, és már mi is azt gondoljuk, hogy igen, ez segíteni fog. Aztán eltelik egy év és egy nap, és elmúlik. Állítólag ennyi kell hozzá. 

Voltak benne nagyon megható részek, nagyon vidámak, fel-felröhögtem néha. Pedig nem is annyira könnyed az olvasmány.

Aztán annyira emberinek éreztem mindenféle gondolatot, érzéseket, hogy én is úgy voltam, hogy Pipás Joey ugye meg fog változni, hogy van remény, mindenki lehet szerelmes, boldog, és elkötelezett... kár, hogy nem :( Fura, hogy néha milyen lehetetlen szerelmekbe boltunk, amelyek eleve sikertelenségre vannak ítéltetve.

Jó volt, és ahhoz képest, hogy valami 635 oldal körül van, pikk-pakk kiolvastam. Olvasós hangulatban vagyok mostanában :)