Garay Zsuzsanna: Találkozások

Ismét egy nagyon jó kis könyv, ami nagyon magával ragadott. 

Nem is tudom mit írjak róla. Most fejeztem be.
Az elsődleges dolog, hogy női író, és férfi a főszereplője. Mégis nagyon jól van megírva. Persze nem tudom, hogy férfi szemmel olvasva milyen lehet, de ez nem egy olyan könyv, amiben a férfiak olyanok, amilyennek a nők szeretnék látni őket. 

Egy szerelmi történet, egy férfi szemszögéből. Egy furcsa szerelem. 

Találkozások. Ezek építik fel életünk. Milyen az amikor minden csak úgy történik, hogy hagyjuk történni őket. Hogy nem teszünk semmit, hogy valamilyen irányba tereljük. Megbánjuk később? Lehetett volna egyáltalán másképp?

Gabriella. Nem szeretem ezt a nőt. Bántott a végén ahogy viselkedett. Mi szükség volt erre? És ha nem tette volna... 

Tényleg ajánlani tudom mindenkinek. Nagyon jól megírt könyv. Szeretem.

A borítója is nagyon tetszik. Pontosan az van rajta, amiről szól. Talán csak a nő nevethetne rajta kicsit szolidabban, az Gabriellásabb lett volna.

Kerstin Gier: Halálom után felbontandó

Ez gyors volt :-D Tegnap este, és ma reggel munkába érve ki is olvastam. Na jó, nem. Munkában olvastam el az utolsó 10 oldalt, még jó, hogy bőven nyolc előtt bent voltam, így senki sem látta... :-D

A borítója pocsék szerintem ennek a könyvnek. Nekem - sajnos vagy nem - de sokat számít, hogy hogy néz ki a könyv külseje. De ez a mégis ennek ellenére valahogy megtetszett. Nagyon jól esett egy kis laza kikapcsolódás, nevetés, könnyezés. Nagyon jól volt írva, olvastatta magát. 
Fel-felnevettem részeken, annyira jól ki voltak találva a mondatok, párbeszédek. Ami - nem tudom miért érzem így - meglepő egy német szerző mellett. Valahogy a németektől nem várok semmi vicceset :-D

Tehát a történet. Adott egy 30 éves lány, aki szingli. Mintha semmi sem akarna körülötte sikerülni, minden összejön egyszerre. És úgy dönt, hogy véget vet életének, mindenkinek ír egy levélkét, amit tervezi szerint halála után megkap mindenki. Őszintén ír, kimond minden dolgot, ami bántotta. 
És az öngyilkosság "balul sül el", a levelet mindenki kézhez kapja, ő azonban él és virul. 
Érdekes volt olvasni, hogy ki sértődik meg végleg, kibocsát meg, ki fogadja el a kritikát.

Sok dolog bosszantott, mármint annyira beleéltem magam Gerda személyébe, hogy engem bántottak, ahogy az emberek hozzáálltak. Csomóan úgy kezelték, mintha minden amit csinál rosszul csinálná, semmire sem tartották, sem az életét, sem a véleményét, sem az érzéseit. Leginkább azt éreztem, hogy folyamatosan áttaposnak rajta érzelmileg. 

Tök más gondjaim vannak, és más stílusú véleményeket kapok, de mégis néha úgy éreztem, hogy rólam is szólhatna. Azt a tehetetlen érzést, hogy nem lehetsz magad, mert az másokat zavar, és még neked kell bocsánatot kérned érte. És Gerda folyamatosan bocsánatot kér, mert az anyja ezt akarja. Nem mer ellentmondani, mert úgyis ő jár rosszul belőle a végén. Közben azért csak csak kezd forradalmár lenni, kiállni magáért, még ha lassan is, és nem mindig megy tökéletesen. 
Az anyukára haragudtam, hogy továbbra is neki állt feljebb, az apja viszont olyan jól esett, hogy megértette a lánya üzenetét az öngyilkossággal, és be akarta bizonyítani, hogy igenis szereti, és mutatja is ezután.

Szórakoztató könyv volt, bárkinek ajánlom aki egy kis felhőtlen kikapcsolódásra vágyik. Szükségem volt erre a 2-3 fejezet után, amit tegnap a Nevető holttestből olvastam :-D Munkában persze majd elaludtam, mert hajnalig olvastam...

Laurell K. Hamilton: A nevető holttest... 1.

Nem, nem olvastam még ki. Egyszerűen csak írnom kell róla. Lehet, hogy vissza fogom adni Tamásnak. 
Egyszerűen ez nekem brutális. Időnként elolvasok két-három fejezetet (most járok kb a 80. oldalon), de ez az undorító mindenféle totál kiakaszt. A döghús szag, a fenyegetések, a szörnyek, a félelem, a rettegés szaga... Stephen Kinget imádom, azok a történetek is borzasztóan ijesztőek ;),de van bennük valami csavar, valami eszméletlen ötlet. Ebben a könyvben meg csak a brutalitással vegyült félelem van. Legalábbis nekem...

Valahogy nem az én világom...

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

Tegnap este kiolvastam ezt a könyvet.
Eszméletlenül tetszett. Az első perctől kezdve. 
Elsőnek a borítója ragadott meg. Aztán ahogy belekezdtem, nekem minden szava tetszett. 
Nem egy ponyvaregény, mégis engem teljes mértékben magával ragadott. 

Írországban játszódik a történet. A főszereplő Rosanne, aki 100 éves, és 60 éve egy elmegyógyintézetben él. A múltat és a jelent Rosanne, és az orvosa Dr.Greene-en keresztül ismerjük meg. Betekintést nyerünk mindkettejük életébe. Ami összehozza őket az az, hogy Dr.Greene-nek minden páciensét ki kell értékelnie, hogy visszatérhet-e a normális életbe, vagy tényleg az intézmény ellátásra van szükség. 

Először is, milyen elrettentő érzés lehet, ha 100 évesen, miután 60 éve többé kevésbé ugyanabban a közegben vagy, egyszer csak azt mondják, hogy lehet, hogy megvan a lehetőséged, hogy kiszállj. Ha mégis normálisnak titulálnak. Szép és jó a gondolat, hogy újra áttekintsék valóban bolond vagy avagy tévedés volt. De mit kezdene egy 100 éves ember a szabadsággal? Biztos, hogy ez jelenti számára a szabadságot?

A másik ami nagyon áthatotta az egész könyvet, hogy mennyire sokoldalú az igazság. Mindannyian képesek vagyunk máshogy látni, és értékelni egy történést.
És mindkét sors mennyire szomorú. Mind Rosanne-é, mind Dr. Greene-é. Persze Rosanné a brutálisabb, hihetetlen, hogy milyen egyszerűen, könnyen tönkre lehet tenni valakinek az életét. 
Ilyenkor áldom, hogy ebben a korban születtem, hogy annyira közvetlen a kapcsolatom a férjemmel, hogy bármikor, bármit megbeszélhetünk, még akkor is ha esetleg összevesznék, és nem bocsátanánk meg a másiknak. De hihetetlen volt számomra, ahogy Rosanne férje Tom nem is akar beszélni a feleségével. Bár Dr.Green a jelenben élt, mégis nála is olyan furán alakult a házasság. Bár ennek a miértjére kapunk valamiféle választ. Lehet én is így cselekedtem volna.

Aztán Gaunt atya. Hihetetlen, hogy maga is elhitte, amiket mondott. Nem hittem neki, Rosanne-nak hittem, és borzalmas embernek éreztem.

És annyira sajnáltam Rosanne-t, ezt a csupaszív, rendes lányt, aki annyira egyedül volt ebben az életben. Folyton.

Az ír történelemből is kaphatunk elég sok információt, nekem kicsit ezt a részét nehéz volt követni, mert nem tudok semmit a történelmükről, így az apró utalások nem mondtak nekem semmit. Például én nem jöttem volna rá, hogy Rosanne neve is jelent valamit és az is jelkép, hogy 100 éves. De nekem ez nem is számít, mert a történet annyira magával ragadott, és annyira fájt, feldühített ahogy Rosanne-nal bántak.

Sebastian Barry költő és író. Nagyon magával ragadott. Jó lenne megszerezni más könyvét is, van egy ami a könyvben alig szereplő Eneas McNulty-ról szól, amiben Rosanne szintén szerepel egy aprócska jelenetig.

Nem nagyon szoktam idézgetni a könyvből, de ez annyira találó, hogy muszáj:

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők."

Charlaine Harris: Élőhalottak Dallasban - True Blood 2.

Tök véletlen, hogy ma ezt kiolvastam. Egész egyszerűen becsapós volt a könyv. 400 oldal, de mint kiderült ebből 50 oldal reklám (részlet) más könyvekből. Úgyhogy szépen leültem az előbb, hogy a fejezet végéig legalább elolvasom, mert tegnap csak úgy hirtelen félbehagytam egy fejezetet, és azt nem szeretem. Erre nem vége lett?!?!

Fura volt most ezt a könyvet olvasnom, mert a sorozatot már láttam, ami ez a könyv alapján készült. Nagy vonalakban stimmelt a sztori, de azért az fura volt, hogy Jason semmilyen szinten nem szerepelt könyvben, és a bacchásnő is kb 1 fejezet erejéig szerepelt, mikor a filmben legalább a film fele vele foglalkozott. A filmben vannak olyan szereplők akik nincsenek is, és hát meglepődve vettem tudomásul, hogy az elején a könyvnek nem az hal meg aki a filmben. Gondolom film szempontjából Lafayette túl jó karakter, így mégsem nyírhatták ki ;)

De így legalább nem volt unalmas a könyv, mert nem egészen arról és úgy szólt ahogy film :-D

De határozottan jobban tetszett mostmár, mint elsőre az Inni és élni hagyni. De lehet, hogy a film miatt lett kedvencem ez a sorozat. Ahogy már máshol is mondtam a zenéjét imádom a filmnek :)

Kezdem megkedvelni Sookie-t, bár kicsit bugyuta, de mégsem az. Fura, hogy nem érzem, hogy igazándiból annyira szeretné Billt, és annyira kihangsúlyozzák, hogy Bill nem ember, és nem is tud emberként viselkedni. Úgyhogy kicsit nekem inkább akció kategória ez a sorozat, mert az érzelmek vagy nincsenek vagy furák... bár lehet, hogy pont ez passzol ide. Mindenesetre nagy elgondolkodnivaló nincs a könyvön :-D