A Zuram mindig elfelejt felköszönteni februárban, ezért mindig azt mondja, hogy igazándiból Mariann névnapon akart ;) Úgyhogy ma kaptam névnapi ajándékot.
Kiolvastam. 550 oldal. Nem rövid könyv.
Nem is tudom hol kezdjem. Hősiesen bevallom, hogy még miután kiolvastam, rá fél órával is bőgni kezdtem. És leginkább azon, hogy milyen rémesek vagyunk, mi emberek, és hogy hova tart ez a világ.
Az írónő nem csak jó, de nagyon fontos témát is feszeget. Nekem nagyon bejött a stílusa, a szereplők kifejtése. Nekem nagyon jók, és nagyon élethűek voltak a karakterek, mindről el tudtam képzelni, hogy igen, létezik ilyen, és mindenkit meg tudtam érteni, hogy miért így vagy úgy gondolja, még akkor is ha nem a legjobb döntéseket hozta.
Miről is szól a történet? Egy 17 éves srác, Peter egy napon bemegy a középiskolába, lelövi 9 iskolatársát és egy tanárát, 19 másikat komolyan megsebesít. A fejezetek váltakoznak a jelenben előre halad, a múltba visszamegy 17 évvel ezelőttre, és onnan igyekszik a jelenhez. Mi visz rá valakit az ilyen cselekedetre? Miért bántják a gyerekek egymást az iskolában? Miért egyre durvább ez? Miért nevelünk ilyen gyerekeket? És itt nem csak Peterre értem, hanem azokra a gyerekekre, akik a szekálásokat, durvaságokat elkövetik a másik, gyengébb ellen. Miért nem vesszük észre? Miért nem teszünk semmit? Nem jól teszünk valamit?
Engem minden karaktere megfogott.
Két fontos karaktere a könyvnek a két anya. Josie-nak és Peternek teljesen különböző szüleik vannak. Josie-é bírőnő, nem a kimondott anyatípus, nehezen beszélget a lányával, nehezen találja meg a hangot, mindig inkább visszalép, ahelyett, hogy közelebb lépne. Peter anyja a látszólag jó anya, aki hagyja, hogy a gyerekek homokot vigyenek be a lakásba télen, aki ételfestékkel dekorálja az uzsonnát, hogy kelendőbb legyen, aki akarja szeretni a gyerekeit, és tudja is csinálni. Aki egész életében gyerekekkel foglalkozik, hiszen szülésznő. Peter édesanyja természetesen nagyon sokat gondolkozik, hogy mit szúrt el, mit nem vett észre. Mikor mondott tett valamit rosszul, ami erre vitte az irányt. Az az igazság, hogy követünk el apró bakikat, mégha néha jónak szánjuk is, nem tudjuk, hogy tulajdonképpen rosszat teszünk. Egy nagy globális valamibe tesszük be a hibáinkat, és jócselekedeteinket, de együtt dől el, hogy mi sül ki belőle. Mert ahány ember annyi féle, mindenki máshogy reagál mindre, mindenkiből egy azonos dolog is különféle dolgokat válthat ki.
Peter édesapja. Vele is teljes mértékben lehetett azonosulni. Nem bír a fiával mit kezdeni. Nem bír bemenni hozzá a börtönbe, helyette inkább máshova jár, hátha így megleli nyugalmát.
Peter. Ő volt ugye a bűntény elkövetője. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy ő is ugyanolyan áldozat, mint akikkel végzett. Azért mert kicsit más vagy mint a többi, mert nem illessz bele egyetlen klikkbe sem, ezért mindenki rajtad szórakozik és állandóan. Annak ellenére amit tett, mégis vannak akik szimpatizálnak vele, hogy bárcsak nekik is lett volna merszük, hogy megtegyék. Mert valahogy senki nem segít ezeket a kitaszított gyerekeken, akiket mind fizikailag, mind lelkileg bántalmaznak. Sem a tanárok, sem a szülők. Remélik, hogy majd magától rendeződik. Hiszen csak gyerekek.
Én is emlékszem, és szerintem mindenki tudna valami megalázót az általános iskolából, vagy középsuliból felhozni, ami történt vele. Hiszen ekkor még olyan érzékenyek vagyunk. Szerintem inkább ilyenekre emlékszünk, mint valami fantasztikus jóra, pedig azt hiszem a mi időnkben még nem is voltak olyan durva dolgok. Ennyire kiközösítésre, folyamatos terrorizálásra nem emlékszem. Én is kaptam persze olyat, hogy milyen ronda vagyok, és a barátnőmnek mondták, miközben mellette álltam, hogy aki ilyen szép, annak nem kéne ilyen csúnyával barátkoznia, mint én. De valahogy én ezeket szerencsére nem vettem fel. Megkaptam őket, de nem dühítettek, és nem volt belőlük olyan sok, hogy kárt tegyenek a lelkemben. De mi van, ha valaki ezekre érzékenyebb, és nem tud túljutni rajta. Sajnáltam Petert, amiért egy senkinek érzi magát, holott ahogy az édesanyja is megfogalmazta, hogy olyan belső tulajdonságai vannak, amivel majd 35 éves korában kiemelkedik társai közül, és ő lesz az aki valamit ér, nem az izomagyú, bunkó, jó felépítésű sportcsávók.
Josie, aki ugyanígy vívódik ahogy Peter. Ő sem találja helyét az iskolában. Ő azonban más utat választ, alkalmazkodik, mégha nem is boldog benne.
Josie barátja Matt, akivel jár, hát igen, ezen is elképedek, hogy az ilyen gyerek szülei is elgondolkodhatnának, hogy mit szúrhattak el. Hogy valaki ilyen aljas és gonosz legyen. Mert a gyilkosság is bűn, de van másféle is. Ráadásul hihetetlen is valamilyen szinten, hogy Josie szerelmes belé, mikor őt sem becsüli meg, nem tiszteli, hiába szereti. Vele is gonosz a végtelenségig. Persze ennek a srácnak a szüleiről nincs említés, és valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy milyen gyerekük van. Miért nevelünk a világra ilyeneket? Aztán csodálkozunk, hogy valakiben meg bekattan tőle valami, és vadállattá változik. Valóban azt hiszem, hogy egy ponton még tökéletesen meg is lehet érteni Petert, hogy semmi meglepő nincs abban, hogy ez bekövetkezik.
Aztán ami még nagyon megdöbbentett, hogy miért nem figyelünk oda a testvérekre. Hiszen különböznek, egyik ebben jobb, a másik abban. Miért nem tudatosítjuk bennük, hogy mindegyiket szeretjük, kit ezért, kit azért. Petert is szerették a szülei, mégis miért tűnt mindig úgy, hogy Joey a jobb, az okosabb, akit jobban szeretnek.
És milyen szívtelenek vagyunk, hogy képesek vagyunk akár választani is közüllük, vagy gyűlőlni a gyerekünket.
Nagy meglepetés nem volt a könyvben, mindennel egyet lehet érteni, érezni. Minden szemszög tiszta és világos. Az utolsó oldalakra is rájöttem már a 300. oldal környékén... de én egyébként is hajlamos vagyok túl sokat gondolkodni a lelken, a miérteken, és beleélni magam érzésekbe. Eszméletlenül sajnáltam, hogy Peterből is ez lett, egy okos, érzékeny fiúból. Sajnáltam a szülőket, elsősorban Peter szüleit, akiket ez a tragédia vitt nagyon mélyre, ahonnan nem is tudom hogy lehet felkapaszkodni igazán.
Sajnáltam a diákokat, akik még eggyel több okból rettegnek mostmár, hogy mivé fajul ez a világ, hogy még egy iskolában az életed sincs biztonságban.
Sajnáltam Josie-t is, aki alapjaiban véve egy jólelkű kislány. Aki még a szíve mélyén az erőszakot sem tolerálja, de nem tudja sem magát, mást meg pláne megvédeni, hiába is jó.
19 perc alatt fenekestül felfordulhat a világ. Vajon tehetünk valamit?
A minap kiolvastam ezt is :) Végülis ezért is vagyok fáradt :-D, mert az egyik este hajnalig olvastam, hogy kivégezzem a könyvet.
Tetszett. Nehéz lesz róla írni bármit is, mert azzal elmondanék csomó mindent :)
Egy átlagos kis csajos sztorinak indul, mármár gondoltam is magamban, hogy olyan kis egyszerű a történet. Mindent adnak, szájba rágnak. Jó szeretem az ilyen egyszerűeket is, mert azt is szeretem, mikor az érzelmek vannak kihegyezve egy történetben, és azt is szeretem, mikor olyan dolgok történnek, amik velünk átlagemberekkel is megtörténnek. De aztán a végére mégis csak bejön egy-két fordulat :-D
A főszereplő Tara, és az ő barátai, ismerősei életét követhetjük nyomon. Tara kishúga, Emma kap kiemelt szerepet, aki egy olyan nő, akit minden nőtársa utálna ha létező személy lenne, joggal. De még a saját családja életét is megnehezíti a viselkedésével, az életfelfogásával, az életkezelésével. Ilyenkor örülök, hogy nekem olyan normális húgaim vannak. Jó, mindegyiküknek van saját gondja, saját élete, de mégis normálisak! Nem gonoszak, törődnek másokkal is. Szomorú lennék, ha ilyen sekélyes testvérem lenne. Tara mégis olyan rendes vele is. Hihetetlen, hogy kibírja és nem borítja rá néha az asztalt ;)
Tara barátnője Liz férjnél van, kisgyereke van. Vele nagyon könnyű volt azonosulni. Az érzéseit nagyon könnyű volt megérteni. A viselkedését már igazándiból csak rossz volt olvasni. Tudom, hogy nem könnyű az embernek kimondani dolgokat, de mégis úgy érzem, hogy mindig sokkal jobb. Legalább tudod a másik válaszát. Nem jó őrlődni, és találgatni, hogy a másik mit gondol. És hát olyan könnyen belemegy mindenki ebbe a csapdába, hogy pénzkeresés, hogy lakásfelújítás legyen, keveset vannak együtt, ingerültek, türelmetlenek, és egyre kevésbé tudják megbeszélni a dolgaikat. De azért jó remélni, hogy van rá esély, és nem minden romlik el :) Beszélnünk kéne, sokszor sokat. Kimondani jót is és rosszat is. Elhallgatni rosszabb.
Tara új ismerőse pedig Natalie, akivel egy nyaraláson találkozik. Na ez a szál kicsit fura volt, mármint értettem a szemszögeket, csak jobban ki lehetett volna emelni, hogy tényleg lássuk, hogy milyen Natalie, amikor nem jól csinálja a dolgokat. Először nem is értettem, hogy mi baja vele a pasinak, annyira kevés részlet volt róla... aztán megértettem, de tényleg csak azért, mert pár szóval ki volt fejtve. Többel jobb lett volna, hogy átérezzem, hogy milyen is. Bár lehet, hogy én vagyok szerencsés, hogy minden párkapcsolatom őszinte volt, nem csak azért voltam valakivel, hogy legyek valakivel, hanem mert akartam őket. Ezért nem is értetettem, hogy miért gond, ha Natalie úgy viselkedik ahogy.
Tara anyja is egy nehéz eset volt. Nem szeretem azt olvasni, mikor egy anya az egyik gyerekével sokkal elnézőbb, mint a másikkal, az egyikkel többet törődik, többször ad igazat neki, akár még jogtalanul is.
A vége meglepetés volt kicsit, szidtam is magamat, hogy miért nem esett le korábban :) Dehát gondolom így akarta az írónő, hogy ne tudjuk feltétlen rögtön, hogy mi is a vége.
És minden tiszteletem az ilyen nőké, mint Tara.
Kiolvastam. :) Lesznek benne utalások a sztorira, szóval itt álljon meg, aki nem akarja tudni, mert olvasni akarja...
Még mindig nem jutottam dűlőre, hogy tetszett-e vagy sem. Mónikának sok dologban igaza volt, én is úgy láttam ahogy ő.
Pl tök jó, hogy Anita Blake nyomoz, de semmi olyasmit nem tesz, amit egy nyomozó, csak sodoródik mindenfélébe. Elmegy valahova, bajba keveredik, majdnem megölik, hazamegy aludni, hogy tudjon gondolkodni, aztán végülis sehova nem jut, majd megint elmegy valahova, aztán majdnem megölik, aztán hazamegy aludni...
Persze tudtam, hogy Anita nem fog meghalni, hisz 17 része még van a sorozatnak... vagy mi.
Ami nekem kicsit sok volt a vérengzés, erőszak, durvaság, neccinges pasik, és hasonlók.
Voltak benne részek, amik nem értettem, hogy minek, vagy végülis így életszagúbb a történet nem tudom. Pl hogy valakit megkérnek, hogy valamit derítsen ki, de ebből sosem lesz semmi... semmi nem derül ki.
Aztán mikor rájön ki a gyilkos akkor is csak bekattan neki, hogy jé rájöttem. Szóval én szeretem egy ehhez hasonló könyvben, ha vagy magam rájövök, hogy ki a gyilkos, vagy legalábbis utána érzem, hogy jé, tényleg, rájöhettem volna, hisz ott voltak a nyomok. Na itt ilyen nincsen, vagy csak én voltam nagyon felületes az olvasással.
Viszont maga ahogy meg vannak írva a sorok, párbeszédek az tetszik. Nincsen unalmasan megírva szerintem.
Az jó lett volna, ha már esetleg ilyen vámpíros öldöklős, hogy legalább féljek, vagy rettegjek a sztoritól, mint mondjuk egy Stephen Kingnél, de néha inkább nevetségesnek érztem, mint félelmetesnek a jeleneteket. Mert hát azért vicc végülis, hogy a szuper fantasztikus legyőzhetetlen vámpírmester legyőzhető, egy olyan nő által aki a korábbi jelenetekben csak jól agyon van verve, vagdosva, csapkodva, megharapva, stb. Persze tudom kapott "segítséget"... na mindegy, szóval úgy kriminek lapos volt kicsit a sztori.
Úgy egyébként meg maga Anita Blake tetszett. Mármint a személye. Hogy tegyük fel, hogy van egy ilyen világ, ahol vannak ezek a vámpírok, akik rosszak, meg minden más lényeg, zombik, és ghoulok, és ő mégis próbál emberként dönteni, és azért lenni, hogy aki jó, vagy megérdemli, vagy azt hiszi, hogy megérdemli, azon segítsen. Tetszettek a gondolatok a barátokról, Istenről, munkáról, amit egy ilyen világban el tudsz képzelni. És hogy azoknak aki nem hisznek a lélek létezésében, azoknak milyen "jó" megoldás, hogy vámpírok lehetnek...
Szóval azt gyanítom, hogy 1-2 részt még talán el fogok belőle olvasni, kíváncsi vagyok, hogy fejlődött-e az író, lesznek-e ennél jobb nyomoznivalók.... Úgyhogy megyek hétfőn, aztán elkérem Tamástól a következő részt. Valamikor sort kerítek majd rá, hogy elolvassam.
Ja, igen, szexuális feszültséget azt én sem éreztem az olvasáskor...
Tegnap délután elkezdtem, és tegnap este kiolvastam ezt a könyvet :-D Tudom, nem ez volt megkezdve, de most erre vágytam ;) Szombat délután szereztem a Musso könyvvel párban.
Nagyon meg vagyok elégedve ezzel a könyvvel, a gondolataival, és hogy milyen élethű az egész. A történet egy nőről szól, aki nem akar gyereket. Nagyon nyomasztó kérdés ez a mai világban, hiszen ha valaki kilóg, arra csúnyán néznek. Hiszen a társadalmi normák szerint a nőknek akarni kell gyereket, ha mást nem, akkor nem szabad bevallani, hogy nem akarnak.
Ez nehéz kérdés, hiszen félig meddig én is ebbe a kilógó kategóriába tartozom. Azzal az apró különbséggel, hogy én nem 100%-ig nem akartam, csak 90% :) Vagyis meggyőzhető voltam, hogy legyen. Természetesen nem bántam meg, hogy lettek, hiszen igenis vannak jó pillanatok, ezt még nekem is be kell ismernem. De tény, hogy nem élvezem annyira, mint mások. És sokszor érzem a rosszallást az emberekben, a ki nem mondottat is.
A főszereplő, Claudia érvei, hogy miért nem akar, annyira de annyira ismerősek voltak. És amiben nagyon nagyon igaza van, és már most is látom, hogy sajnos vagy nem, és hiába ágálunk ellene nők, a gyereknevelést és a munkát egyszerre nem lehet jól csinálni. Január óta dolgozom újra, és csak ácsingózom a régi idők után. Hazaérve a gyerekekkel dögfáradt vagyok, semmire sincs erőm, és alig találkozunk, csak 1-2 óra marad minden nap az estékből. A melóba úgy érzem szinte képtelenség belerázódni, pláne nem segít, hogy a mai nappal megkezdtem a 3. itthon töltött hetemet. Ez egy újrakezdett munkában felér egy újra-újrakezdéssel :(((( És hát aki ráadásul maximalista, és nem elégszik meg a félsikerekkel, vagy a lassú haladással, az ennek fáj. A főszereplő Claudia egyik félelme ez is, mert nagyon jól látja, hogy hiába próbálnak utána más nők is visszaevickélni a munka világába, fáradtak, fásultak, türelmetlenek lesznek, és már nem elég jók a munkájukban sem. Legalábbis nem olyanok, mint voltak. Én is ettől félek :(
Claudia családja, barátai természetesen másról sem bírnak beszélni, mint a gyerekekről, és hogy neki és férjének miért nincsen. Nem tudom egyébként az emberek miért érzik hogy ebbe a témába ennyire kényszeresen bele kell szólniuk. Claudia és Ben közösen döntötte el, hogy nem akarnak gyereket. Igy házasodnak is össze, közös a megállapodás. Egy nap azonban elindul a lavina, és Ben kezdi meggondolni magát, mégis vágyik egy gyerekre, legalább egyre. Akkora lesz a nézeteltérés, hogy válásra kerül a sor...
Már a legelején az volt az első gondolatom, hogy ha egy párkapcsolatban él egy ember, nekem az lenne a természetes, ha egyikünk valamit nagyon nem akar, akkor nem tesszük. Ha nem akar gyereket, ha nem akar Alaszkába költözni, ha nem akar repülőn utazni, stb, akkor nem tesszük. Persze meg lehet próbálni meggyőzni, de ha nem megy, akkor el kell fogadni. Nem feltétlen tudjuk a párunkért legyőzni a tériszonyunkat, vagy kibírni az örök hideget, vagy kövérré, fáradttá, fásulttá válnunk. Úgyhogy egyből megkérdőjeleztem, hogy vajon ez a pasi tényleg szerette Claudiát? Nem inkább lemondani kéne vágyainkról, és másféle vágyakat keresni, mint félelembe taszítani a másikat?
Jól meg volt írva a könyv, olvastatta magát, életszerűek voltak a gondolatok, a párbeszédek, a történések. A vége pedig az lett, amit én is feltettem egy bekezdéssel fentebb :)
