Teljes mértékben tudtam azonosulni a főszereplő, pedig sem nem vagyok már 16 éves, mint Annabel, sem nem voltak ilyen jellegű problémáim gyerekkoromban. De én nagyon tanulságosnak éreztem, olyan dolgot közvetít felénk, ami szerintem fontos az életben. Mégpedig, hogy legyünk őszinték. Nem kell, hogy egyformán gondolkodjunk, nem kell, hogy egyformán tetszenek dolgok, de ne hazudjunk, és ne is hallgassunk el dolgokat, csak azért, mert attól félünk, hogy megbántunk vele mást.
Azért is volt ez nekem most fontos, és találó, mert anyósommal kapcsolatban is sokszor érzem, hogy nem szólok dolgokért, hogy hallgatok, és bólogatok, mert úgy hiszem, hogy ő valamilyen, és hogy ez vagy az bántó lenne. És nem arról van szó, hogy most valami jó csúnyát mondanék neki, csak érdemes lenne talán apróságokban mégis őszintének lenni, olyanokban, amik nekem fontosak. Csak szimplán azért, hogy tudja, hogy mit gondolok.
Aztán az is tetszett, hogy mindenkinek megvolt a maga baja, és hogy végülis mégiscsak túljutottak rajta. Mindenki, az anya, és mind a három lánya. Sokat fejlődtek mindannyian, mindig van hova!
Szóval nem tudom mi volt az oka, de valahogy mégis szerettem olvasni! Csengének már tovább is passzoltam :)
