Már lassan két hete szerintem, hogy kiolvastam ezt a könyvet. Elfelejtettem megírni, pedig nagyon tetszett. Korábban már olvastam Weinertől a Kismamák pácban című könyvét. Az is nagyon tetszett, jó volt olvasni az anyukáknak ugyanazokat a szenvedéseit, amiket én is átéltem :-D Egy őszinte könyv volt arról, hogy nem mindig happy és sunshine anyukának lenni. Ne de az egy másik könyv, ne arról írjak már ;)
Mindig kicsit furcsa olvasni olyan főszereplőről könyvet, aki nem tökéletes, nem nagyon csinos, szép, vagy legalábbis nem annak látja önmagát. Cannie pedig nem sovány. És mikor ezt a volt pasija egy magazinban hozza tudomására, hogy ő is annak látja, nem csoda hogy kiakad.
Megpróbálja megváltoztani az életét, le akar fogyni, és még a pasit is vissza akarja kapni. Aki hát mit mondjak nem az a csúcs pasi. Igaz egyszer talán szerette Cannie-t, de ez még nem feltételen elég. Nagyon jól leírta Cannie érzéseit a pasihoz, hogy tulajonképpen hiába tudja, hogy nem neki való, mert csupa olyan dolga van, ami idegesíti Cannie-t, mégis ragaszkodik hozzá. Teljesen úgy viselkedik, mint általában az emberek, ha szeretnek valakit, egyszerűen szabályosan zaklatja, és az utolsó pillanatig reménykedik, hátha megváltozik valami. Bármi apróságban képes valami pozitívat látni. Mert hát elég nehéz elengedni valakit, főleg ha azért kell, mert az illető már nem tart ránk igényt.
És aztán egy váratlan fordulat következi be Cannie életében. Örültem, hogy nem az első pillanatban jöttem rá, csak a másodikban ;) Bár szinte mindig ilyesmi van, ha egy lány egy könyvben nem bír enni, nem kívánja a kaját... ;)
Aztán a második felvonás is nagyon tetszett, teljesen beleéltem magam, már már én is kiborultam, és úgy éreztem én is hasonlóan viselkednék. Mikor egy véletlen baleset után koraszülött babája lesz Cannienek, teljesen megzakkan. Egyfelől a gyűlölet szinte felemészti, amit az ex-pasival szemben táplál, másrészt a félelem, hogy túléli-e a gyereke, vagy sem. Hogy lesznek-e fogyatékosságai vagy sem. És mint mindig az emberen senki más nem tud segíteni csak saját maga. Pedig nagyon próbál mindenki segíteni neki, hogy kizökkentsék ebből mégsem megy. De elképzelni is borzasztó, hogy hónapokon át csak időnként bejárni a kórházba, figyelni a gyereked a lélegeztetőgépen. És utána mikor már mégis hazaengednek a kórházból, nem mersz sehova menni, mert állandóan rettegsz, hogy baja lesz a babácskának. Erről eszembe jut a Született feleségek legutolsó évada, Lynette... annyira jó az a női karakter, imádom. De ezt nem akarom itt részletezni... csak a sérült babáról jutott eszembe.
És szerencsére Cannie végül csak összeszedi magát, és talán elindul a boldogság útján.
És hát az is valahol nagyon elszomorító volt, hogy mint szülők milyen hatással vagyunk a gyerekeinkre. Még akkor is, ha a saját boldogságunk miatt döntünk valahogy. Nem tudhatjuk, hogy a gyerekünkben mi mit vált ki, ráadásul gyerekenként más és mást eredményez. Cannie apja egyfelől nagyon csúnyán viselkedik, és egy dolga tényleg nem megbocsátható. Az egy dolog, hogy ha az embernek rossz a házassága, szeretne elmenekülni, de a korábban szeretett gyerekein miért vezeti le oly módon a saját csalódottságát az élethelyzete miatt, hogy lelkileg bántja a gyerekeit, és nem tudnak olyat tenni amiért ne szólna valami jót. A lelkükbe tapos lépten nyomon. És nem azt mondom, hogy az baj, hogy végül nem akarta velük tartani a kapcsolatot, mert ez is megtörténhet, hogy az új életét választja valaki, de attól még érzéketlennek, bunkónak nem kell lenni, főleg nem a saját gyerekeinkkel. És milyen szomorú, hogy képesek vagyunk szinte egy életen át hurcolni az ilyen sérelmeket, és tönkre tudja tenni a saját boldogulásunk, boldogságunk.
