"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt.
Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét.
Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."
Igazi kis könnyed olvasmány. Szerelmi történet, nem szokványos kezdéssel, és folytatással :)
Olvastatta magát nagyon, nekem tetszett. Jó volt egy kis romantika. Örültem, hogy a végére nem lettek gyerekeik :) Ha egyszer azt mondták, hogy úgy lennének boldogok, akkor legyen is úgy! Tök jó :) Röhögtem is poénokon. Jólesett elolvasni.
Persze csomó mindent sejtettem, kitaláltam előre. Pl, hogy Diana párja ki lesz végül :)
Tetszett hogy a végén lett egy összefoglaló hogy mi történt velük a későbbiekben :) Az úgy jó érzés volt hogy nem az van, hogy egymásba szerettek, és boldogan élnek mig meg nem haltak. Hiszen utána jön a neheze ;) hogy meg is tartsuk a másikat, és kitartson a szeretet, szerelem.
Múlt hét pénteken kiolvastam ezt a könyvet. Még annak idején Jucus, meg Heni olvasták, akkor nagyon bennem volt, hogy el kéne olvasni. Aztán végül csak a kezembe akadt. Tetszett a könyv, mivel nagyon sok benne lévő dolog elgondolkodtatott.
Most csak úgy össze-vissza kapkodni fogok a témákban, lehet, hogy kicsit összefüggéstelen lesz :) De sebaj, magamnak irom elsősorban.
Adva van egy pár, akiknek az az álmuk, hogy sok gyerekük legyen. Mondjuk 8. De meg sem merik emliteni az embereknek, vagy félve. Hozzá teszem, hogy a 60-as évek közepén vagyunk. Már ha ez mond valakinek valamit. Összességében nem értem ez a gondolat honnan jön az emberekben. Mármint hogy azt hiszik, hogy ha valaki sok gyereket szeretne vagy sok gyereke lesz, az szégyellnivaló. Nekem - kizárólag magamból kiindulva - a következők jutnak eszembe a sokgyerekesekről. Hogy édes istenem, hogy birják, hogy ennyit foglalkozzanak gyerekekkel? Hogy bírják a síró csecsemőket? A függést? Hogy nem marad idő magukra? Csupa ilyesmi, ami engem rettent módon frusztrál. A másik ami emberekben esetleg sokszor felmerülhet, hogy dehát hogy fogják őket etetni, ruházni, iskolázni, tanittatni. De szerintem ez is inkább aggodalom az emberek részéről, mint lenézés. Az más kérdés, hogy engem lenéznek, mert nem minden álmom a gyereknevelés, mikor az az élet csodája. Az, de akkor sem az álmom. Például itt vannak Zsuzsiék a 4 gyerekkel. Én eszméletlenül tisztelem, és ugyanakkor irigy is vagyok rájuk a 4 gyerekért, hogy képesek rá, hogy szeretik őket, és hogy Zsuzsi szereti terelgetni őket az útjukon. De azért mert én nem akarok négyet, még nem azt jelenti, hogy másnál nem tetszik hogy négyen vannak. Hiszen nekem is 3 húgom van :) És mint testvér, tudom, hogy nagyon jó, hogy 4-en vagyunk! Csak én személy szerint, lelkileg képtelen lennék ennyi gyerekkel élni, és itt nem csak a csecsemő korra, meg babakorra gondolok... de ez már egy más kérdés... saját nyűgöm.
Szóval nem is értem, hogy miért van a könyvbéli párban is a félsz, hogy be merjék vallani, hogy sok gyereket akarnak. Nem hiszem, hogy annyira nagy elitélésre kellene számitaniuk. Még akkor is, ha a 60-as évek Angliájában vagyunk. Legfeljebb csóválják a fejüket az emberek. De, mondom én - na és! Szerintem rosszabb nekem, akit "kővel" megdobálnak alkamasint ;)
Szóval ez a pár is sorra hozza össze a gyerekeket, de az aggodalom mellett inkább titkon tisztelik szerintem őket a rokonok, barátok, hiszen szeretnek hozzájuk járni, a hetekig tartó ünnepekre, családi összejövetelekre.
No, nem azt mondom, hogy a kezdeti gyerekmentes tervek után, minthogy 8 gyerek lenne jó, Harriet jól birná az első négy gyereket. Fáradt, kimerült, és ha nem lenne az édesanyja, akkor sehogy sem boldogult volna velük. Épp azt a türelmetlenséget éreztem ki néha belőle, mint amit én éreztem. Más kérdés, hogy én ezek után nem is akartam többet, tudom, hogy mi a türelmem határa.
Tehát itt egy házaspár, nagyratörő tervekkel, nagy házzal, nagyszülői sok pénzzel, hogy mindez létre is jöhessen. És akkor ismét terhes lesz. Totálisan váratlan módon, mert most aztán tényleg nem akarták, hogy ilyen sűrűn jöjjenek a gyerekek.
És itt jön az ijesztő része a történetnek. Jucus, és Heni szerint nyomasztó a történet, de engem inkább megijeszt. Sok szempontból, Hogy mivel érdemelte ki egy család, ahol 4 fantasztikus gyerek van, hogy kapjanak egy nehéz 5-et? Hogy miért dönt úgy az anya ahogy?
Alapvetően a nők szerintem érzelmesek. Vagyis a legtöbbjük ha el is vetet egy babát, vagy örökbe ad, vagy otthagy, belül nehezen viseli, nehezére esik feldolgozni. Ez a nő is, családi rábeszélésre elviteti a problémás, aggressziv, testvéreire veszélyes gyereket. Aztán mégis meggondolja magát. Ezzel persze a halálból menekíti ki a gyereket. De vajon jót tesz vele? Egyet megment, és 6-ot veszni hagy? A férje, a gyerekei elfordulnak tőle, holott őt csak két dolog vezérel, szerintem. Hogy nem hagyhatja magára a saját gyerekét, még akkor sem ha fél tőle, és gyűlöli. A másik, hogy meg kell védenie a többieket, hogy ne essen bántódásuk. A gyerekei elfordulnak tőle. A 4. gyereke szabályosan lelki sérült lesz. Mégis úgy tűnik kevesebbet számit az anyának, hisz a 4. egy normális gyerek, csak sérült lett az 5. miatt. Nehéz megértenem, hogy miért volt erősebb benne, hogy életben maradjon az 5. mikor tulajdonképpen mindannyiukat boldogtalanná tette azzal, hogy visszahozta a halálból.
És megérte-e tényleg? Tud társadalomba beilleszkedő gyereket nevelni végül belőle? Nem hiszem. Főleg hogy az az élet, amibe sodródik a fiú, a bandázás, feltehető lopások, rablások, mindenféle balhéban részvétel, vajon az az élet, amivel a világ többi részének jót tett? Ez ijeszt meg a legjobban ebben a könyvben, hogy van valahol egy beteg gyerek, aki észben nem jár ott, hogy felfoghassa a szocializációt, a mai ember értékrendjét, a ne öljt, a ne erőszakolj meget, a ne lopjot, akit az anyja zsarolással gátol meg abban, hogy rosszat tegyen, ami a mi szemünkben rossz, az övében semmilyen. És végül, felnő a gyerek, az anya meg arra vár, hogy elmenjen végleg otthonról, csináljon amit akar, szabadjára engedve őt a világnak, és annak sodrásának.
Persze tudom, hogy a 60-as, 70-es, 80-as évekről van szó. Amikor inkább mindenki szemet húny, és maximum az ilyen intézetek léteztek, ahol szedálják a gyerekeket, akik idővel szépen meghalnak. Mert nem ismerhetik be, hogy másféle, de segitségre szorul egy gyerek. Elitélik az anyát, mert "ilyen" gyereket szült a világra. Senki nem ismeri be, azt mondják max, hogy "nehéz" gyerek.
Remélem hogy afelé halad a világ, hogy ne öljük meg ezeket a gyerekeket, de legyen valami módja annak, hogy ne legyenek veszélyes a társadalomra.
Ennek ellenére én ajánlom a könyvet, nehéz belegondolni a helyzetükbe, és a mit tennékbe.
