hétfő, december 28, 2009

Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

Bauby az Elle magazin főszerkesztője volt, mikor 43 évesen gutaütést kapott, és teljesen lebénult. Csak az egyik szemét tudta mozgatni, illetve kicsit a fejét. A szelleme viszont teljesen ép volt. Locked-in szindrómában szenvedett.

Az egy szem ép szemével diktálta le ezt a könyvet. Akivel "beszélgetett" annak az ábécét kellett sorolnia, és a megfelelő betűnél pislogot egyet. A betűkből így álltak össze a szavak, majd mondatok. 

Nagyon érdekes könyv volt ez számomra. Teljesen elképesztettek a gondolatai, az élete ebbe a testbe zárt világban. Hogy hogy szárnyaltak a gondolatai, milyen mesés helyekre vitték őt. 
És ugyanakkor a borzasztó érzés, hogy mozdulni többé nem tud, ki van szolgáltatva másoknak. 
Ami az egészben csodálatos, ahogy az egészet látta. Nem érzel keserűséget, kiábrándultságot az életből, inkább csak szomorúság van időnként. Hihetetlen életvidám ember volt. 

Érdemes ezt a könyvet elolvasni. Film is készült belőle, meg fogom nézni.
A könyve megjelenése után 10 nappal halt meg, tüdőgyulladásban.

vasárnap, december 27, 2009

Lisa Jewell: Vince és Joy

Nagyon olvastatta magát ez a könyv. Végig érdekelt, hogy mi lesz a két cimadó ember sorsa. Igaz életük elég kevéssé volt közös. 
Teljesen mondjuk ebbe a szálba nem tudtam beleélni magam. Jó, találkoztam már olyan emberekkel, akik az első perctől vonzottak, de nem tudom, hogy mennyire tudnék végigvinni egy ilyen érzelmet, évtizedeken át. Gondolnám-e azt hogy abból még lehet egy szerelmi szál végül.

Szomorú volt azt is érezni, hogy az emberek mennyire nehezen változtatnak sorsukon. Mennyivel könnyebbnek tűnik maradni a megszokottban. De ezt én magamon is észrevettem. Pl a gyerekekkel itthon. Mennyivel könnyebbnek tűnt, ugyanakkor persze mégis nehezebb volt, hogy itthon legyek velük, és próbáljam meg élvezni, mint ahogy annyi más ember. És mikor elindul a változás, mikor meghozta az ember a döntést, még akkor is bizonytalan. Pedig tudja jól, hogy jobb lesz, mégis fél. Mert az új az ismeretlen, a régi ugyan nem jó, de legalább tudja az ember, hogy mivel jár. Nem ismeretlen.

Joy is belekerül egy ilyen helyzetbe, amiből nagyon nehezen lábal ki, úgy gondolja neki ennyi jár, ennyire érdemes. És ebből is Vince rángatja ki egy véletlen találkozással.
Vince késői élete viszont szintén hihetetlen számomra. Mármint valószínűleg itt meg a gyerek számított. Amiatt megint képtelen az ember elszakadni. Én csak azt csodáltam hogy a feleségének folyton mondogatja, hogy jó anya vagy, jó anya vagy, holott szerintem kritikán alul viselkedett, mind a gyerekével, mind a férjével. 

Szóval jó volt, gyorsan ki is olvastam :)

péntek, december 18, 2009

Sarah Dessen: Egy felejtehetetlen év

Könnyed kis olvasmányra vágytam. Így választottam ezt.
16 éves kamaszlányok a főszereplői. Mondhatnám, hogy milyen távol áll már tőlem ez a kor, de azért jó volt olvasni. Persze gondolom teljesen más ragadja meg a gondolataimat belőle, mint egy 16 évest, de azért nagyon találón voltak megírva benne részek.

Engem az gondolkoztatott el, hogy milyen nehéz is gyereket nevelni. Az egyik lány, Halley életének fontos mozzanata, hogy hogyan változik meg a viszonya anyukája fele, hogy lesz kislányból nagylány. És milyen nehéz szülőként jó irányba terelni a gyerekedet, még akkor is, ha alapvetően egy jó természetű, okos lánya van mondjuk az embernek. Ugyanakkor tényleg meg kell próbálni hagyni is őket, hogy maguk jöjjenek rá dolgokra, hogy megtanuljanak dönteni, helyesen cselekedni. Nem mondhatjuk meg örökké nekik, hogy mi legyen. És ezt a váltást nagyon nehéz jól megélni, mikor a kisgyerekedből nagy lesz.

És visszagondoltam, hogy én milyen gyerek voltam. Azt hiszem anyukám velem igazán szerencsés volt. Valahogy mindig is az voltam, aki rengeteg mindent megosztott az édesanyjával. Nem tudom miért, a legtöbb dolgot elmeséltem. Nem igazán voltak titkaim. Persze azt nem tudom, hogy mi lett volna, ha valami olyasmit csinálok, amint nagyon nem vesznek jó néven a szüleim, és nem tudnak eltántorítani tőle. Vajon milyen konfliktusunk lett volna?! Igaz végül ha belegondolok csak volt anyukámmal egy nagy vitakörünk, valahogy egy jó 1-2 éve. Talán pont az hozta, hogy elköltöztünk messzire, és keveset találkozunk, és már nincs meg az a régi kapcsolat, hogy minden lépésemről, történésről tudjon, mert nem tudok mindent elmesélni már a távolság miatt.
És ez valahogy sok konfliktushoz vezetett. Tudnék párat sorolni ;) :-D

Szóval tetszett a könyv, pár nap alatt kiolvastam. Azt hiszem szerdán kezdtem, és mára már kész is. Pedig fáradt voltam mostanában, de sok helyen olvastam, pl babakocsit tolva :-D, vagy miután lepasszoltam a gyerekeket oviba, bölcsibe, és mentem munkába, vagy mentem értük.
Persze nem azt mondom, hogy még sokszor kiolvasnám, de könnyed és szórakoztató volt, pont ilyenre vágytam most.

hétfő, október 19, 2009

Jennifer Cruise: Fogadj rám

"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt.

Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét.

Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."

Igazi kis könnyed olvasmány. Szerelmi történet, nem szokványos kezdéssel, és folytatással :)
Olvastatta magát nagyon, nekem tetszett. Jó volt egy kis romantika. Örültem, hogy a végére nem lettek gyerekeik :) Ha egyszer azt mondták, hogy úgy lennének boldogok, akkor legyen is úgy! Tök jó :) Röhögtem is poénokon. Jólesett elolvasni.
Persze csomó mindent sejtettem, kitaláltam előre. Pl, hogy Diana párja ki lesz végül :)
Tetszett hogy a végén lett egy összefoglaló hogy mi történt velük a későbbiekben :) Az úgy jó érzés volt hogy nem az van, hogy egymásba szerettek, és boldogan élnek mig meg nem haltak. Hiszen utána jön a neheze ;) hogy meg is tartsuk a másikat, és kitartson a szeretet, szerelem.

péntek, október 16, 2009

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Múlt hét pénteken kiolvastam ezt a könyvet. Még annak idején Jucus, meg Heni olvasták, akkor nagyon bennem volt, hogy el kéne olvasni. Aztán végül csak a kezembe akadt. Tetszett a könyv, mivel nagyon sok benne lévő dolog elgondolkodtatott.
Most csak úgy össze-vissza kapkodni fogok a témákban, lehet, hogy kicsit összefüggéstelen lesz :) De sebaj, magamnak irom elsősorban.

Adva van egy pár, akiknek az az álmuk, hogy sok gyerekük legyen. Mondjuk 8. De meg sem merik emliteni az embereknek, vagy félve. Hozzá teszem, hogy a 60-as évek közepén vagyunk. Már ha ez mond valakinek valamit. Összességében nem értem ez a gondolat honnan jön az emberekben. Mármint hogy azt hiszik, hogy ha valaki sok gyereket szeretne vagy sok gyereke lesz, az szégyellnivaló. Nekem - kizárólag magamból kiindulva - a következők jutnak eszembe a sokgyerekesekről. Hogy édes istenem, hogy birják, hogy ennyit foglalkozzanak gyerekekkel? Hogy bírják a síró csecsemőket? A függést? Hogy nem marad idő magukra? Csupa ilyesmi, ami engem rettent módon frusztrál. A másik ami emberekben esetleg sokszor felmerülhet, hogy dehát hogy fogják őket etetni, ruházni, iskolázni, tanittatni. De szerintem ez is inkább aggodalom az emberek részéről, mint lenézés. Az más kérdés, hogy engem lenéznek, mert nem minden álmom a gyereknevelés, mikor az az élet csodája. Az, de akkor sem az álmom. Például itt vannak Zsuzsiék a 4 gyerekkel. Én eszméletlenül tisztelem, és ugyanakkor irigy is vagyok rájuk a 4 gyerekért, hogy képesek rá, hogy szeretik őket, és hogy Zsuzsi szereti terelgetni őket az útjukon. De azért mert én nem akarok négyet, még nem azt jelenti, hogy másnál nem tetszik hogy négyen vannak. Hiszen nekem is 3 húgom van :) És mint testvér, tudom, hogy nagyon jó, hogy 4-en vagyunk! Csak én személy szerint, lelkileg képtelen lennék ennyi gyerekkel élni, és itt nem csak a csecsemő korra, meg babakorra gondolok... de ez már egy más kérdés... saját nyűgöm.
Szóval nem is értem, hogy miért van a könyvbéli párban is a félsz, hogy be merjék vallani, hogy sok gyereket akarnak. Nem hiszem, hogy annyira nagy elitélésre kellene számitaniuk. Még akkor is, ha a 60-as évek Angliájában vagyunk. Legfeljebb csóválják a fejüket az emberek. De, mondom én - na és! Szerintem rosszabb nekem, akit "kővel" megdobálnak alkamasint ;)

Szóval ez a pár is sorra hozza össze a gyerekeket, de az aggodalom mellett inkább titkon tisztelik szerintem őket a rokonok, barátok, hiszen szeretnek hozzájuk járni, a hetekig tartó ünnepekre, családi összejövetelekre.

No, nem azt mondom, hogy a kezdeti gyerekmentes tervek után, minthogy 8 gyerek lenne jó, Harriet jól birná az első négy gyereket. Fáradt, kimerült, és ha nem lenne az édesanyja, akkor sehogy sem boldogult volna velük. Épp azt a türelmetlenséget éreztem ki néha belőle, mint amit én éreztem. Más kérdés, hogy én ezek után nem is akartam többet, tudom, hogy mi a türelmem határa.

Tehát itt egy házaspár, nagyratörő tervekkel, nagy házzal, nagyszülői sok pénzzel, hogy mindez létre is jöhessen. És akkor ismét terhes lesz. Totálisan váratlan módon, mert most aztán tényleg nem akarták, hogy ilyen sűrűn jöjjenek a gyerekek.
És itt jön az ijesztő része a történetnek. Jucus, és Heni szerint nyomasztó a történet, de engem inkább megijeszt. Sok szempontból, Hogy mivel érdemelte ki egy család, ahol 4 fantasztikus gyerek van, hogy kapjanak egy nehéz 5-et? Hogy miért dönt úgy az anya ahogy?

Alapvetően a nők szerintem érzelmesek. Vagyis a legtöbbjük ha el is vetet egy babát, vagy örökbe ad, vagy otthagy, belül nehezen viseli, nehezére esik feldolgozni. Ez a nő is, családi rábeszélésre elviteti a problémás, aggressziv, testvéreire veszélyes gyereket. Aztán mégis meggondolja magát. Ezzel persze a halálból menekíti ki a gyereket. De vajon jót tesz vele? Egyet megment, és 6-ot veszni hagy? A férje, a gyerekei elfordulnak tőle, holott őt csak két dolog vezérel, szerintem. Hogy nem hagyhatja magára a saját gyerekét, még akkor sem ha fél tőle, és gyűlöli. A másik, hogy meg kell védenie a többieket, hogy ne essen bántódásuk. A gyerekei elfordulnak tőle. A 4. gyereke szabályosan lelki sérült lesz. Mégis úgy tűnik kevesebbet számit az anyának, hisz a 4. egy normális gyerek, csak sérült lett az 5. miatt. Nehéz megértenem, hogy miért volt erősebb benne, hogy életben maradjon az 5. mikor tulajdonképpen mindannyiukat boldogtalanná tette azzal, hogy visszahozta a halálból.

És megérte-e tényleg? Tud társadalomba beilleszkedő gyereket nevelni végül belőle? Nem hiszem. Főleg hogy az az élet, amibe sodródik a fiú, a bandázás, feltehető lopások, rablások, mindenféle balhéban részvétel, vajon az az élet, amivel a világ többi részének jót tett? Ez ijeszt meg a legjobban ebben a könyvben, hogy van valahol egy beteg gyerek, aki észben nem jár ott, hogy felfoghassa a szocializációt, a mai ember értékrendjét, a ne öljt, a ne erőszakolj meget, a ne lopjot, akit az anyja zsarolással gátol meg abban, hogy rosszat tegyen, ami a mi szemünkben rossz, az övében semmilyen. És végül, felnő a gyerek, az anya meg arra vár, hogy elmenjen végleg otthonról, csináljon amit akar, szabadjára engedve őt a világnak, és annak sodrásának.

Persze tudom, hogy a 60-as, 70-es, 80-as évekről van szó. Amikor inkább mindenki szemet húny, és maximum az ilyen intézetek léteztek, ahol szedálják a gyerekeket, akik idővel szépen meghalnak. Mert nem ismerhetik be, hogy másféle, de segitségre szorul egy gyerek. Elitélik az anyát, mert "ilyen" gyereket szült a világra. Senki nem ismeri be, azt mondják max, hogy "nehéz" gyerek.
Remélem hogy afelé halad a világ, hogy ne öljük meg ezeket a gyerekeket, de legyen valami módja annak, hogy ne legyenek veszélyes a társadalomra.

Ennek ellenére én ajánlom a könyvet, nehéz belegondolni a helyzetükbe, és a mit tennékbe.